Kultúrák, törökök, tanulság

Péntek este elmentünk a Halloween Party-ra. A múlt heti Old Man's Pub utánzat után most sikerült olyan buliba csöppennünk, ahol leginkább - gondolom, '56 emlékére - az amerikából hazatelepült japán családok ivadékai találkoztak. Egészen reggelig ment a feka zene. Kicsi, vágottszemű emberek rappereknek és RnB cicának öltözve. Interkulturális képzavar. Sőt még volt egy együttes is - Hey, hey, hey! What's up you'll?! - előzte meg a japán nyelvű rappet. Már kezdett magával ragadni a klubból való kirekesztettség érzése, mire a következő mondatokra lettem figyelmes: - A magyarok enyhén őrültek. Budapest a világ legjobb városa... - kiderült, hogy a srác Magyarországon élt korábban.

A következő eset fordult elő a buliban: Előbukkant egy fehér srác, aki a jól ismert "hátulról odadörgölöm magam a csajhoz, remélem észreveszi" módszerrel felkérte az egyik japán ismerősünket. Egészen vicces volt nézni, ahogy a csaj folyamatosan lépked előre, mert nem meri elküldeni a srácot. Megy a gőzös Kanizsára. A srác felfogta, majd beállt ugyanerre a feladatra egy másik csaj mögé. Nem telt bele fél percbe, át is ölelte. Erre belendült Ozan a török hős képében, hogy megmentse a bajba jutott dámát. Az akció abból állt, hogy megkérdezte a srácot - Are you dancing or are you fucking? - Erre megnyugtatták a lányok, hogy nem kell megijedni. Ozan ezek után elmesélte, hogy egy: Törökországban nem táncolnak lányok így egyedül, kettő: ha egy társághoz így odamenne egy idegen srác, a kidobók mosnák fel vele a padlót. Főleg keleten durva a szitu, ahol jó eséllyel le is lőnek a haverok, ha rosszul viselkedsz.

Tegnap Ozan elbeszélgetett egy török gyrosárussal. Mesélte, hogy elmondta neki az árus, hogy már elvált egy japán nőtől, akinek végig azt hazudta, hogy ő olasz. Arra, hogy miért, azt válaszolta nekem, hogy a török férfiak mindig hazudnak, hogy többnek látszódjanak, lehet önbizalomhiány miatt. Majd hozzátette, hogy ő is azt mondta az árusnak, hogy nősulni akar már itt.

Az itteni lányokat azzal próbálja hülyíteni, hogy igazából csak a volt barátnője képét őrzi a pénztárcájában. Elmondta azt is, hogy náluk, otthon sokszor hetekbe, hónapokba telik, mire egymás kezét megfoghatják nyílvánosan. A szex meg még lassabban megy. Ozannak az a nagy szerencséje, hogy ismert orosz csajokat is. A japánokról sokat még nem tudok nyilatkozni, de az indiak Németországban ki voltak akadva, hogy a német srácok - az ő elmondások szerint - mindig csak leitatni és lefektetni akarták a lányokat. Innen tudtam meg, hogy a hindu tanítok után Britney-nek van a legnagyobb szava Indiában, legalább is a házasság előtti szex-szel kapcsolatban.

Ozan amúgy érdekes egy jelenség. Kedvenc étterme itt a Mekedonarudo. Ezt igazából a világ számos táján mekdonálcnak hívnák, de ez a japánoknak túl nehéz szó. Meglepetésemre a Tomit is nehezebben tudták kimondani, mint a Tamást. Bár ebből inkább Tamasu lett, mert s hang nincs, csak su. Az egyik jópofa srác elnevezett Tamachinak az egyik vasútállomásról szabadon. Alig bírtak lefogni annyira röhögtem. Ezt már csak a hungry Hungariannal tudták igazán überelni. Ozant kérdezve arra, hogy mi a legfurcsább itt, azt felelte, hogy a kétkukás szemétgyűjtés. Mondtam, ha több kukát akar látni, akkor menjen Németoszágba. Bár kár volt mondani, mert a törökök maguktól is odatalálnak. De elmondta, hogy nem szereti a német törököket, mert túl vallásosak.

Tegnap az AIESEC elvitt minket egy étterembe, amolyan welcome party gyanánt. Ettem szusit, ami nem más mint nyershal. Finom volt. Nagyon jó volt még a - többnyire csak a Balaton habjai közti holt sütkérezéséről ismert - angolna is. Egy dolog vágta csak ki a biztosítékot: a panírozott csirkeporc.

Ma felmentem a Tokió-toronyba. A japánok megirigyelték a Párizs jelképeként ismert orbitális falloszszimbólumot, és építettek egy hajszálnyival nagyobb a városuk közepére ők is. Rossz nyelvek szerint van mit kompenzálniuk. A biztonság kedvéért azért a sajátjukra ráírták neon betükkel, hogy Tokyo. Nyilván így akarták megóvni a helyi csigapopulációt a két város összekeveréséből adódó esetleges félértésektől. Az éjszakában ragyogó Tokió látványva eszméletlen volt a toronyból nézve.

A történetet kissé South Parkosan a "ma is tanultam valamit"-tel fejezem be. Az egyik, hogy ahogy kezdem megismerni az emberek itt, annál inkább kezdenek felszínre kerülni a viselkedési elvárások közötti különbségek. Egy csoport kultúrája erről szól szerintem. Az ételek, művészetek, építészet csak a felszíne mindennek. A másik: Ahogy a toronyból figyeltem a várost, lenyűgözött a látvány. Sok minden eszembe jutott, hogy miket csináltam eddig, és rengeteg, amit még nem. Úgy érzem vannak olyan dolgok az életben, amelyeket látni kell és tapasztalni kell. Azért csupán, hogy új telefont vehessek, vagy netán előléptessenek, nincs értelme élni. Mindenki maga dönti el, mit kezd a lehetőgeivel.

Kórház

Csütörtökre volt beütezmezve a fejemből a varratszedés. (A varratokat otthon egy buli után zsebeltem be pár zavaradott fiataltól.) Kerestünk is egy kórházat.

A kórházba belépve egy hatalmas fehér előtérben találjuk magunkat. Mire körülnéznénk, hogy hol lehet bejelentkezni, egy enyhén neonkéken világító mellmagasságú robot gördül halkan elénk. Felém fordítja a fejét, majd megszólal angolul- Miben segíthetek?- Kissé meglepetten elmondom neki. Megkér minket, hogy várjunk. Mire leülünk a padra, a robot felszívódik. A fejemben gondolatok ezrei cikáznak arról, hogy melyik filmben láttam akár hasonlót is.

A fantáziálásomból váratlanul kizökkenek. Visszatért a robot. Kezében egy pohár világosszürke folyadék. Elmondja, hogy a készítmény többszáz porszem nagyságú robotot tartalmaz, amelyek belekerülve a szerveztembe elvégzik megfelelő beavatkozásokat. Feloldják a varratokat, és meggyorsítják leborotvált hajam növekedését. Végül a vízeléskor távoznak. Arra kér, hogy igyam meg. A hitetlenkedés és a félelem érzése kevereg a gyomromban. Érzem, hogy a szívem ész nélkül kalapál. Felhajtom. Vízízű. Csodálkozásra nincs több idő, megköszöni, hogy az ő kórházukat választottuk, majd végleg eltűnik.

Természetesen ebből történetből egy szó sem igaz, de én így képzeltem el egy japán kórházat. Ám voltak érdekes dolgok. Valóban a következőképp történt:

Az egyik állomás melletti kórházba mentünk el, amelynek a recepcióját egy húszemeletes épület negyedik szintején találtuk meg. Bár a váróterem inkább egy szállodáéra hasonlított, a modernség látszatát a recepciós pult mögött tornyolsuló papírkartonok kissé megzavarták. A japán kísérőm a recepciótól megtudta, hogy a biztosításom nem ér itt semmit, mert nem Japánban történt az eset. Akkor egy pillantra átfutott az agyamon, vajon mennyit kérhetnek érte. Képtelenség, de mi van akkor, ha nem elég a zsebemben lévő kb. 120.000 Ft, amiből a még 3 hétig élni is kellene?

Végül úgy alakult, hogy bejelentették, hogy nem akarnak velem foglalkozni. Na most mi lesz? - jelent meg a fejemben a második aggasztó kérdés. Szerencsére Ryosuke, a japán srác, megoldotta ezt is. Elvitt a tartományi kórházba, ahol elintéztek mindent. A hely olyan volt, mint a Lost in Translationban. Vagy lehet, hogy pont odamentünk. Nem hipermodern, de megfelelő és tiszta. Az orvos két érdekes megjegyzést tett. Rácsodálkozott, hogy pamutból készült a szál (mert ott csak műanyagot használnak már), viszont megdícsérte a kezelőorvosom, hogy szép munkát végzett. Kellene ebből valamilyen következtetést levonnom?

A számla sem lett végzetesen nagy. Kb. 8000 Ft-ot fizettem mindezért a külön kiépített pénztárban. Pont ennyiért cserélt ki a vízvezetékszerelő egy tömítőgyűrűt a bojlerben Budapesten nem rég. Ebből is vonjak le valamit?

Egy érdekessége a kórháznak az irathordó volt. A plafonra sínek voltak szerelve, amelyeken időnként párnanagyságú dobozokban iratak mozogtak. A szinkronizálás és váltók teljesen automatikusak voltak. Úgy tűnik, ez a kórház hajdanán megelőzte korát. De mára a legjobb helyeken minden elektronikus. Az elavult és a hipermodern technológiák hasonló ötvözése jellemzi a hivatalokat is, amelyeket eddig láttam.

Erdetileg kicsit össze akartam hasonlítani különféle bulizási szokásokat, írni akartam az árakról és a törökökről... csak most el kell mennem. Holnap folyatotom.

:))

LEZUHANYZOTT A TÖRÖK, ÉS HOLNAP MOSNI AKAR!! :))) 

Japánóra, képek

Ma megvolt az első japánórám! Még mielőtt a terembe értem volna már a folyosón találkoztam egy fél raklapnyi némettel. Egyből éreztem, hogy hazaértem! Különösen azért nyugtatott meg, mert nem először fordult elő, hogy a japánoknak németül kezdtem el karattyolni. Korábban ugyanis megtanulnam, hogy az angolul nem tudó, barbár őslakosokkal csak így lehet szót érteni. Itt végre nem ronthattam el nyelvet. A németeken kívül ausztrálok és különféle ázsiak voltak. ÉÉÉÉS egy magyar lány! Megadta a tokioi magyar klub elérhetőségét! Mégsem kell képregények olvasásával a beilleszkedésemért küzdenem, enélkül is találok magamnak pajtásokat.

A nyelvórára a következő japán mondatokkal készültem: "Jónapot! Tomi a nevem. Elnézést. Nem beszélek japánul." Annak ellenére, hogy a "Nem beszélek japánul"-t fél órán keresztül magoltam, sikerült abban a pillanatban elfelejtem, hogy megszólítottam a németeket. Sebaj. A kurzus már korábban elkezdődött, így ez már a harmadik órájuk volt. A tanárnéni a csoport tagjaival japán betűket mondatott fel. Szépen sorban. Engem kétszer kellett felszólítania, majd megvárnia, hogy felhúzzam zavartam a szemöldököm, hogy rájöjjön arra, hogy nem érdemes többet kérdeznie. Legutoljára akkor éreztem magam ennyire hülyének, amikor egy vizsgán az oszcilloszkópnak nevezett - számomra is misztikus elemekkel bíró- kütyün kellett volna valamit mérni, de a már a készüléken az üzemmódváltás túlmutatott minden képességemen.

Készítettem jegyzetet is. Úgy érzem az egyetemes ismeretterjesztés jegyében meg kell adnom a lehetőseget mindenkinek arra, hogy velem tanulhasson. Íme:

Persze ha igazán a szívemre teszem a kezem, be kell látnom, hogy nem teljesen tiszta minden. De szerencsére vettem egy könyvet. Kellő gyakorlással, mestere lehetek a nyelvek. Ebben pl. a következő egyszerű példák segítenek:

Mindezt meglátva elég elkeseredett képet vághattam, ugyanis a tanárnéni egyből felajánlotta nekem ennek a könyvnek az angol megoldókulcsát. De csak nekem... miért?

Iszonyatosan élveztük az órát. Kb. mint amikor a homokózba pisilsz, majd várat csinálsz belőle. Ennél hülyébbnek úgysem tűnhetsz. Felemelő könnyedség!

Itt van pár kép. Hamarosan jön a többi is!

Balaton

instant leves lesz

A cég, szokások

A cég, a cég, a cég. Japánban ez nem csak arról szól, hogy hogyan tudják az alkalmazottak a tulajdonost minél inkább gazdagabbá tenni. A japán ember a csoportban hisz igazán. Egyedül kevésnek érzi magát. Ez kivetül a céges életre is. Mindenkinek fentvan az MSN listáján az összes tőle huszonöt méterre ülő. A csapatot erősítik a közös gyűlések és a közös kicsapongások is. Együtt koccintunk, együtt kiabálunk és táncolunk az utcákon és együtt énekelünk a karaokeban. Az egyik számnál pénteken mindenki -a Bolygó Kapitányát koppintva- betette a kezét középre, úgy énekelt. Én szemlélődve lustálkodtam. Volna. De nem tolerálták, majd maguk közé húztak. Itt nem jó, ha kilógsz a sorból.

De a cégemre visszatérve. Japán viszonylatban laza stílusú. A bejáratnál biliárdasztal fogadja a látogatót. Mindenki munka után szabadon játszhat. Szörnyű verseny lehet itt hajnali 2-kor, hogy kié legyen az asztal a 16 órás műszak után. Szinte mindenki 30 év alatti a cégnél, és csak a kereskedőknek kell fekete öltönyben járniuk, nem úgy, mint mindenkinek máshol. Elegánsnak és fontosnak érzi magát az ember benne, majd rájön, hogy ez is csak egy újabb kék iskolai köppeny.

Újabban az az érzésem, hogy amint belépek az irodába, elszakadok a valóságtól. Száz ember morajló gépelése adja meg az alaphangot. A levegő zavaróan meleg, nem tudom miért. Szerintem az igazi biznisz nem a szoftvereladáson van, hanem cégtulajok felvásárolták az összes környékbeli italautomatát. A ablakok mindig el vannak sötétítve. Így fosztják meg a bentlévőket az egy méterre levő szomszéd ház lehengerlő látványától. Senkit nem zavar semilyen külső hatás. Ugyanolyan minden nappal és éjjel. Dolgozunk. Ha fel-fel lépek MSN-re, az időeltolódás miatt, csupa olyan nevet látok, amit el sem tudok olvasni. Munka után pedig sötét van kint. Ezt a komorságot a japánok "cuki"-kultusza töri meg. Barbapapás párnák, Actionman-ek, színes, mozgó hátterek.

Tapasztalat: ha egy japán telefonál és már 28-szorra mondja, hogy HI, akkor nem ügyfél iránti határtalan tiszteletét próbálja kifejezni, azzal, hogy megsokszorozza az üdvözlések számát, hanem csupán annyit mond, hogy hai, tehát "igen", azaz érti, amit mondanak neki. Jó tudni.

Eddigi tapasztalataim és olvasmányaim szerint a japánok megkülönböztetetten viselkednek az "ismerősökkel" és az "idegenekkel". Az ismerősökkel nagyon kedvesek, figyelmesek, az idegenekhez semmi közük. Az utcán járkálva észrevettem, hogy meg-megnéznek. De amikor összeér a tekintünk, és az enyém általában vidám (mert, hát ennyi mókás figurát ritkán lát az ember!), ők komoran elkapják a fejüket. Biztos, megtanulták gyerekkorrukban, hogy nem szabad megbámulni a fehér majmokat. Már nekem is meglepő néha, hogy megszokottól eltérő arc néz vissza a tükörből.

Vannak más érdekes szokások. Először akkor lepődtem meg, amikor kihoztak nekem egy tál levest benne két pálcikával! Na erre, gyorsan végigpörgettem magamban mindent, ami fizikból valaha is tanultam, de a feladat megoldhatatlannak bizonyult. Hírtelen megérteni véltem, miért is olyan soványak a japánok. Ekkor a tányér mögül előbukkant egy porcelánkanál. Megkönnyebbültem, de a pálcikák látványa továbbra sem hagyott nyugodni. A tanácstalanságomban rájöttem, hogy ennél ideálisabb pillanat nem lesz arra, hogy megnézzem az étterem belső díszítését - reménykedve abban, hogy valaki el kezd végre enni.

A procedúra a következőképp zajlik: a kanalat a balkézbe, ezzel lapátolhatod a szádba a levet, a pálcikával a jobb kezedben, pedig tessék szépen mindent szádba tenni, amit csak bírsz. Általában a jó hosszú tésztászálakat a végüknél fogva a szájukba teszik, majd szakaszosan, újabb fogásokkal, a tésztán lefelé haladva a szájukba kerül az egész köteg. Kicsit olyan, mint a kötélmászás fejjel lefelé. Óvatosan csak! Kellemetlen élmény pont akkor kiesni a pálcikafogás művészetéből, amikor egy maréknyi vastag 30 centis tésztaköteg lóg ki a szádból. Másodszor már egyből le is vettem a fehér pulóvert, amit megláttam, hogy mi következik.

A japán férfiak ezt ráadásul olyan iszonyatos erejű szürcsöléssel kísérik, hogy ha erre fény derülne, a TV Shop egyből panaszt tenne a Versenyhivatalnál a porszívóeladások drasztikus visszaesése miatt. Ehhez hozzá jön a szipogásuk, mert orrot fújni nem illik mindenki előtt. Ezek mellett a török -azon kívül, hogy soha nem fog a híd alá kerülni egy "szappanra vertem el a pénzem" táblával- előszeretettel csámcsog is. Végül a képet az teszi teljessé, hogy -mivel jóétvágyat nem tud japánul kívánni-, inkább elmondja mindig, hogy a curry-s csirke ötször kényszerítette a wc-re az első napon. A Stahl Juci sem kívánhatna magának jobb bevezetőt.

A héten vidám dolgok következnek. Holnap japánóra, majd csütörtökön kiszedik a cérnákat a fejemből. Na már csak egy tű kéne és végre felvarrhatnám a leszakadt gombom is. (Ja, akinek nem mondtam: az utolsó magyar bulimon fejbe vágtak párszor és kicsit összevarrták a mielőtt eljöttem). És végül pénteken japán halloween party!

A török, bevállalósság

Nincs telefonom!!!:( A régivel meg nem tudok pötyögni itt!! Így az egyetlen esélyem arra, hogy beleolvadjak a tömegbe a metrón: képregényeket kell olvasnom! Meg kell tennem. Nem menekülhetek másképp az emberiséget ősidők óta kísértő kirekesztettség érézésének félelme elől...

De szerencsére a vasárnap nem csak ennek a keserűségnek a befogadásáról szólt. Elvittek minket a japánok Akihabarába, a műszaki áruházak tenyészfarmjára. Nagyok, csillognak, stb... nagy igényeim nem voltak, így csak egy akkutöltőt akartam. Óvó anyai gondoskodással próbálták a legmegfelelőbbet kiválasztani nekem. Majd tíz perc csoportos megbeszélés után kénytelen voltam őket félbeszakítani, hogy ne aggódjanak, biztos, hogy jó lesz a Sony töltő az Energizer akkuhoz, csak menjünk már. Jut eszembe, volt már valaki nővel ruhát venni?

Ekkor a török lakótárs kitalálta, hogy ő bizony japán-angol elektronikus szótárt kíván magának. Nagy hévvel fejest is ugrott a válogatásba, a csoport pedig -mint jegesmedve a tavaszt- várta a végeredményt. Ezután a rövidke óra után bementünk egy boltba. Eleinte még csak a különféle diák- és nővérkeruhákra lettünk figyelmesek, majd a vibrátoroktól, filmeken és olajokon keresztül eljutottunk a guminőkhöz is.

A japán lányok őszinte érdeklődéssel, némileg csodálkozva fényképezték a telefonjukkal a kiállított díszeket. (Ez némileg ellentmond a Black Bible-nak). Amúgy mindennapi diákruhákat elnézve eszembe jutott már, hogy a tervezőjüket a holland pedofilpárt biztosan örömmel befogadná. A lányok bevállalóságát az is árnyalja még, hogy amikor a céges bulin skandált "kampai pai pai"-ra kérdeztünk rá, lesütött szemmel a fiúkrá bízták, hogy elmondják nekünk, hogy a kampai az egészségedrét, a pai pai pedig cicit jelent.

A török, mindig ez a török. Vele dolgozom, vele lakom. A cégnél balra ül tőlem 45 centire, otthon jobbra. Úgy érzem, hamaroson félrehívom, hogy beszélnünk kell, és finoman beadom neki a "kicsim, tartsunk egy kis szünetet" című versikét. Ha meg hiányozna, bámikor tudok szerezni egy tamagocsit. Mert az egyik csajnak még mindig van!! Tegnapelőtt kapta. Látnotok kellett volna az arcát, amikor előkapta és kiderült, ha aznap még nem etette meg. Húsz éves. Hm, bár nekem egy piros labdám van. Hagyjuk. Azt, aki küld nekem egy táblát nagy piros betükkel, amin törökül rajta van: "füröggyé és mossá!", értékes jutalomban részesítem. Elsősorban egy ízletes polipleves receptre gondoltam.

Szerdától járok japánórára! Jól is jön. Ma a boltban akartam venni pár "pálcikán sültcuccot". Rámutatok egyre. Kezdi csomagolni. Rámutatok egy másikra, az elsőt visszateszi. "Oh-oh" Mondom kettő. Elkezd matatni megint. Majd rámutatok egy harmadikra is. Kifizetem. "Azt se tudom, mi ez! Mégis ilyen drága!"-gondolom. Majd kiderült, hogy mind a háromfajtából kettőt adott.

Jól érzem magam igazából, csak hétfő van, azért lett most ilyen.

Céges szórakozás, életmód

Átmentünk a céggel szembeni kocsmába. Ahol teljesen megváltozott a légkör. Mindenki felszabadult lett hírtelen. Hoztak japán kajákat és ittunk is. Természetesen, amit a helyiek szoktak: sört. Az étel ok volt, bár azt a saslikot, amire valami különlöges élőlény legkeményebb szerveit húzták rá, meghagytam az utókornak. Lerohantak minket a japánok kérdésekkel. Olyanok is odajöttek, akik nem tudtak angolul. Kis kiváncsi lurkók ezek. Koccintattunk és hangosan kiabáltuk utánuk az újonnan tanult szövegeket. Később kiderült, hogy ilyeneket illetlenség volna az utcákon mondani. A külföldieket szivatni kell! Ez természetes. A világ enélkül nem is működne.

A kocsma után szétvált a tömeg. A dilemma az volt, hogy "krábing"-olni menjünk vagy karaokeba. A krábingról kiderült, hogy az clubbing lenne, tehát bulizás. Az ázsiaiaknak
nagyon nehéz az L betű, úgy ejtik, mint Habsburg Ottó az R-t. A téma iránt fogékony olvasóimnak ajánlom az en.wikipedia.org/wiki/Engrish oldalt. De ők a karaoket jobban szeretik, oda mentünk. Képzeljetek el egy kis szobát, középen egy asztal, körülötte ülőhely 8 embernek és egy karaoke gép. Ilyen helyre járnak japán cimbik levezetni a feszültséget.

Beültünk, és lám elkezdődött ... csak néztem. De igazán aljas fráter voltam, mert felvettem videóra. Egész Európa ezen fog röhögni. Nem viccelek. Az amerikaiak azért nem, mert szerintük a Távol-Kelet valahol Boston környékén lehet. A dalok nagy része japánra van fordítva. De előfordulnak angol szavak is: nyigjong hój csikháj I love you...

Ezek után négyen mégis csak elmentünk krábingolni. Egy külföldiek által népszerűnek tartott helyre. Old Man's Pub japán változata. Drága, zsúfolt, szar zene, épp, hogy Molnár Anikót nem láttuk. Pénzes külföldi kanok, japán csajok. Ötig kényszerültünk maradni, mert akkor indulnak a vonatok (hév, villamos).

A két srác, akik velünk voltak nem nagy Engrish tudósok. Ahogy fokozotosan egyszerűsítettem a mondataim, eszembe jutott, hogy olyan vagyok, mint a köztévé rég letűnt angoltanára: a Muzzy. Épp, hogy parkolóórát nem rágcsáltam. Ez egyik srácot, aki kinézetre a programozók csúcsragadozója lehet, arról kérdeztem, kié a cég. Kérdeztem volna, nem értette, hogy mi az owner. Ekkor eszembe jutott egy név, akiben mindig bízhat az ember: Vágó István. Az intelligencia teszt alapján elmondtam neki: ha a táskámnak én vagyok a "tulajdonosa", akkor a cégnek ki a "tulajdonosa". Seképsehang. El is ektivitiztem. Majd néhány kör után kiderült, hogy az establish ige kegyeltebb nála. Mire mondta, hogy ő meg másik három arc. Miapicsa?!?! TEEEE? - gondoltam rezzenéstelen arccal. Meglepő.

Elmesélte, hogy ő és a cég fele (60 ember) napi 16 órát dolgozik. Szabad akaratból. A buliban pedig azt kérdezgették, hogyan kell táncolni. De Ozan nem engedte, hogy a két srác elemezze őt, miközben táncolt. Mondom én, hogy egy szemét :) Az egyetemisták nagy részének van part time jobja. Kell a pénz, hogy tanulhassanak. A munka során jól keresnek majd. Eddig majdnem mindenki járt már Európában pl. Egy dolog jutott erről eszembe: tandíjtüntetés.

-Wake up Tomi!
-Huh, why?
-It's half past six. In the evening.
Így ébredtem ma "reggel". De fáradt vagyok egész "nap". Szerintem a mai napon elég is lesz 6 óra ébrenlét.

Öt. Ennyi kövér japán lányt láttunk eddig. Számoljuk. A többségük jól öltözködik. Szeretik a rövid szoknyát hosszú csizmával. Nos, én is (nem úgy). Bár van néhány giccstündér is, akiktől még az ukránok sírva könyörögve kérnék el a bolt nevét. Néhány idős hölgy kimonóban szaladgál. A férfiak többsége fekete öltönyben, fehér ingben. Lehetnének amerikaik riporterek is. Vagy pingvinek.

Mára ennyi. Holnaptól lesz telefonom is. Juhéjj!

Munka, nagygyules, etelek

Elfelejtettem multkor leirnim, milyen - a Fules magazint is　megszegyenito - rejtveny adtam fel magamnak. A szituakkor kezdett el kibontakozni, amikor reggel arra ebredtem,hogy a borondom be van lakatolva. Ez egyik kulcsomrol tudtam,hogy benne van, a masiknak meg nyoma veszett. Sajnos ez egy lose-lose szitu volt, ugyanis, ha nem tudom kinyitnia borondom,- mivel meg semmit nem pakoltam ki- csunya es budosmaradok, ha pedig kinyitom, akkor a vilagban amugy is kissemegrendeltult biztonsagerzetem tovabb gordul a lejton.Kinyitottam. Fel perc alatt. Pffff.

Rendkivuli hirek miatt megszakitjuk a kozvetitest!!!

A cegnel vagyok, nagygyules van. 80 japan elott egy fickoamolyan "nemzeti bizottsag 2006-ot oszlato" rendori hangositotolcserrel beszel. Havi beszamolo vagy mi. Japanul.Elobb hivtak ki bemutatkozni... Persze Ozant elottem,igybe is mutatta, mit tanult 3 het alatt napi 4 japanoraban.Nalam meg kellett elegedniuk azzal a 2 db 2 masodpercesfrazissal, amelyeknek a bemagolasa igy is megkovetelte szabadenergiam nagyreszet. Ezt kenytelen voltam kiegesziteni3 angol mondattal. Halottnak a csok, kb senki nem tudangolul. De utalom ezt a gyereket!! Soha nem tudnek igy embert cserbenhagyni!

De amugy biztos nepszeru vagyok, mert a cegtol vagy 10 emberfelvett msn-re. Sajnos nem tudom elolvasni a nevuket, dehat a blogban se tudja az ember, hogy kinek is beszel.
Amugy visszagondolva, hogy korabban lefelegorbulo szajjalpanaszolni mertem, hogy minden nemetul van, most legszivesebbenmegpofoznam magam. Welcome to the real world!!!
A gyules meg mindig tart, embereket hivnak ki beszelni. Olyan mint egy aiesec kozgyules, csak keves a gin-tonic.Na, most kaptunk egy papir tolcsert, aminek ha logojatmeghuzzuk, nagyot pukkant. Buli van, mondom en!

A heten sikerult ennunk is. Eddig nagyon durva cuccot meg nem ettem. Sot, jok voltak. Bar ma a hagymalevestes a zold teat ma egy tanyerban hoztak ki. Ez lepergett,de amikor a dobozos kavet cukor nelkul adta az automata,felkialtott bennem egy "mi van kinaiak!? adjak gyogyszert?!"hang a fejemben.

Kozben vege a gyulesnek, iPodtol kezdve a plazma tv-igkulonfele dijakat kaptak a legszorgalmasabb hangyak.A legvegen pukkantottunk is:) Jo volt ez a gyules.Ugy tunik tenyleg eros a csapatszellem. Most is megyunk ceges grillezesre. Folytatom majd...

Megérkezés, megismerkedés

Miután Ferihegyről felszálltam és a felváltva szegeztem a kamerát és 
fénykepezőt  az ablaknak, úgy érezetem jó célállomást választottam.
Összesen 16 óra utazás után megérekeztem Tokyo Naritára, ami leginkább
annyira őszintén Tokióban van, mint amennyire Békéscsaba a XXIV. kerület
lehetne. 

Két lány fogadott a reptéren, majd mondták is, hogy a 2-3 órát fogunk
vonatozni (lakott területen) mire beérünk. Az ok is lett volna, a challenge
csupán annyi volt, hogy számtalanszor átszálltunk és nagyon kevés helyen
volt mozgólépcső. Így kissé előreszaladva a történetben a nap legjobb pontja
az lett, amikor letehettem végre a bőröndöt és a két táskát.

A szoba ami nem nagy, de legalább nem kell felhajtani az ágyat, ha ki akarom
nyitni az ajtót. Egy Török gyerekkel vagyok - Ozan - akinek jutott ágy, 
nekem csak matrac. De még nem adtuk fel, hogy szerezzünk egy nem csak
két ágyas, hanem egyben két szobás villát. A srác elég beszédes, jóindulatú.
Megtanult pár dolgot japánul, nekem is jól lenne pár dolgot. Remélem holnap
már nem ugyanazt az inget veszi fel, amit két napja látok rajta. De nem
ítélekezünk egyelőre. Még ajándékot is kaptam tőle.

Első este voltam AIESEC gyűlésen. Majd elmentünk vacsorázni, ahol egy
svéd cserediákkal is találkoztam. Annak ellenére, hogy őt is aznap ismertem
meg, az európaiság érezhetően adott egyfajta "kölcsönös ismeretséget" 
egymásnak. Ma voltam a cégnél is, nagy-nagy szobában sok kicsi ember.
Kedvesen fogadtak. Videóra kellett mondani egy bemutatkozást. Csak
páran tudnak angolul.

A japán AIESEC-esek nagyon kedvesek, érdeklődnek, sokat mosolyognak. Én
úgy érzem, kedvesen rajtunk, de lehet alapból is. A svédnél egyértelműek voltak a
reakció. Ez még nagy talány számora. Belegondolva, lehet mi is állandóan röhögnénk
egy japán szerencsétlenkedésein otthon:) 

Általában az utcákon napi 3-4 külföldit lehet csak látni. De nem érzem ijesztőnek.
Időnként meg-megnéznek, de nem durván. Bár az egyik csaj, amikor az aiesec-ben
elment mellettem, majd utólág észre vett, egy szájához kapva csak egy juuujt
hallatott:)) Nem sikerült gyanútlanul elbújnom a sorok közt ezek szerint. Többen
kérdezték, milyen magas vagyok:)

Ma ettem tálból "szalonna alatt rízst" meg "kéthurkapálcikán csirkemellet". Eddig
nem olyan durva, mint a echte kínai konyha. Még ők csodálkoztak, amikor a skorpió
kóstolásról meséltem. Kérdeztem, milyen fura állatot esznek, de csalódnom kellett,
mert csak a lóra mondták, hogy yumee-yumee. Azt meg még a bótba is osztják.
Valami rózsaszín cuccra, azt mondták, gyömbér. Na ez volt az a sárga cucc, amit már
a repülőn sem ettem meg. Juhéjjj már féltem, hogy minden ehető! Na, nem sokára
eszem egy kis nyers halat is.

Na abbahagyom mára, mert már én kezdem unni az írást. Hát még ti :) Hívajtok inkább
skype-on.

Blogdolog

Eddig úgy voltam ezzel a blogdologgal, hogy kösz nem kérek. Legrosszabb esetben msn-t, de inkább skype-t, de elsősorban vonatokat-villamosokat, söröskorsókat-kávéscsészéket használtam arra, hogy kapcsolatban maradjak veletek.

Ebben a blogban igyekszem leírni azt, ami mindenkit érdekelhet. Japánra fogok koncentrálni, nem
arra, hogy fáj a hasam és zöld zoknit vettem fel. Persze mesélhetnék mindenkinek külön-külön msn-en, skype-on, de gyanítom, ugyanazt hajtogatnám állandóan. Ettől megkíméllek benneteket is
és magam is:) Az amit ide leírok az leginkább a váza lesz annak, ami történik velem (ráadásul 16-os karikával ellátva). A egésszel célom, hogy a személytelen általános dolgok megismerése után, mindenkivel külön-külön tudjak érdemben társalogni.