Céges szórakozás, életmód

Átmentünk a céggel szembeni kocsmába. Ahol teljesen megváltozott a légkör. Mindenki felszabadult lett hírtelen. Hoztak japán kajákat és ittunk is. Természetesen, amit a helyiek szoktak: sört. Az étel ok volt, bár azt a saslikot, amire valami különlöges élőlény legkeményebb szerveit húzták rá, meghagytam az utókornak. Lerohantak minket a japánok kérdésekkel. Olyanok is odajöttek, akik nem tudtak angolul. Kis kiváncsi lurkók ezek. Koccintattunk és hangosan kiabáltuk utánuk az újonnan tanult szövegeket. Később kiderült, hogy ilyeneket illetlenség volna az utcákon mondani. A külföldieket szivatni kell! Ez természetes. A világ enélkül nem is működne.

A kocsma után szétvált a tömeg. A dilemma az volt, hogy "krábing"-olni menjünk vagy karaokeba. A krábingról kiderült, hogy az clubbing lenne, tehát bulizás. Az ázsiaiaknak
nagyon nehéz az L betű, úgy ejtik, mint Habsburg Ottó az R-t. A téma iránt fogékony olvasóimnak ajánlom az en.wikipedia.org/wiki/Engrish oldalt. De ők a karaoket jobban szeretik, oda mentünk. Képzeljetek el egy kis szobát, középen egy asztal, körülötte ülőhely 8 embernek és egy karaoke gép. Ilyen helyre járnak japán cimbik levezetni a feszültséget.

Beültünk, és lám elkezdődött ... csak néztem. De igazán aljas fráter voltam, mert felvettem videóra. Egész Európa ezen fog röhögni. Nem viccelek. Az amerikaiak azért nem, mert szerintük a Távol-Kelet valahol Boston környékén lehet. A dalok nagy része japánra van fordítva. De előfordulnak angol szavak is: nyigjong hój csikháj I love you...

Ezek után négyen mégis csak elmentünk krábingolni. Egy külföldiek által népszerűnek tartott helyre. Old Man's Pub japán változata. Drága, zsúfolt, szar zene, épp, hogy Molnár Anikót nem láttuk. Pénzes külföldi kanok, japán csajok. Ötig kényszerültünk maradni, mert akkor indulnak a vonatok (hév, villamos).

A két srác, akik velünk voltak nem nagy Engrish tudósok. Ahogy fokozotosan egyszerűsítettem a mondataim, eszembe jutott, hogy olyan vagyok, mint a köztévé rég letűnt angoltanára: a Muzzy. Épp, hogy parkolóórát nem rágcsáltam. Ez egyik srácot, aki kinézetre a programozók csúcsragadozója lehet, arról kérdeztem, kié a cég. Kérdeztem volna, nem értette, hogy mi az owner. Ekkor eszembe jutott egy név, akiben mindig bízhat az ember: Vágó István. Az intelligencia teszt alapján elmondtam neki: ha a táskámnak én vagyok a "tulajdonosa", akkor a cégnek ki a "tulajdonosa". Seképsehang. El is ektivitiztem. Majd néhány kör után kiderült, hogy az establish ige kegyeltebb nála. Mire mondta, hogy ő meg másik három arc. Miapicsa?!?! TEEEE? - gondoltam rezzenéstelen arccal. Meglepő.

Elmesélte, hogy ő és a cég fele (60 ember) napi 16 órát dolgozik. Szabad akaratból. A buliban pedig azt kérdezgették, hogyan kell táncolni. De Ozan nem engedte, hogy a két srác elemezze őt, miközben táncolt. Mondom én, hogy egy szemét :) Az egyetemisták nagy részének van part time jobja. Kell a pénz, hogy tanulhassanak. A munka során jól keresnek majd. Eddig majdnem mindenki járt már Európában pl. Egy dolog jutott erről eszembe: tandíjtüntetés.

-Wake up Tomi!
-Huh, why?
-It's half past six. In the evening.
Így ébredtem ma "reggel". De fáradt vagyok egész "nap". Szerintem a mai napon elég is lesz 6 óra ébrenlét.

Öt. Ennyi kövér japán lányt láttunk eddig. Számoljuk. A többségük jól öltözködik. Szeretik a rövid szoknyát hosszú csizmával. Nos, én is (nem úgy). Bár van néhány giccstündér is, akiktől még az ukránok sírva könyörögve kérnék el a bolt nevét. Néhány idős hölgy kimonóban szaladgál. A férfiak többsége fekete öltönyben, fehér ingben. Lehetnének amerikaik riporterek is. Vagy pingvinek.

Mára ennyi. Holnaptól lesz telefonom is. Juhéjj!