A cég, szokások

A cég, a cég, a cég. Japánban ez nem csak arról szól, hogy hogyan tudják az alkalmazottak a tulajdonost minél inkább gazdagabbá tenni. A japán ember a csoportban hisz igazán. Egyedül kevésnek érzi magát. Ez kivetül a céges életre is. Mindenkinek fentvan az MSN listáján az összes tőle huszonöt méterre ülő. A csapatot erősítik a közös gyűlések és a közös kicsapongások is. Együtt koccintunk, együtt kiabálunk és táncolunk az utcákon és együtt énekelünk a karaokeban. Az egyik számnál pénteken mindenki -a Bolygó Kapitányát koppintva- betette a kezét középre, úgy énekelt. Én szemlélődve lustálkodtam. Volna. De nem tolerálták, majd maguk közé húztak. Itt nem jó, ha kilógsz a sorból.

De a cégemre visszatérve. Japán viszonylatban laza stílusú. A bejáratnál biliárdasztal fogadja a látogatót. Mindenki munka után szabadon játszhat. Szörnyű verseny lehet itt hajnali 2-kor, hogy kié legyen az asztal a 16 órás műszak után. Szinte mindenki 30 év alatti a cégnél, és csak a kereskedőknek kell fekete öltönyben járniuk, nem úgy, mint mindenkinek máshol. Elegánsnak és fontosnak érzi magát az ember benne, majd rájön, hogy ez is csak egy újabb kék iskolai köppeny.

Újabban az az érzésem, hogy amint belépek az irodába, elszakadok a valóságtól. Száz ember morajló gépelése adja meg az alaphangot. A levegő zavaróan meleg, nem tudom miért. Szerintem az igazi biznisz nem a szoftvereladáson van, hanem cégtulajok felvásárolták az összes környékbeli italautomatát. A ablakok mindig el vannak sötétítve. Így fosztják meg a bentlévőket az egy méterre levő szomszéd ház lehengerlő látványától. Senkit nem zavar semilyen külső hatás. Ugyanolyan minden nappal és éjjel. Dolgozunk. Ha fel-fel lépek MSN-re, az időeltolódás miatt, csupa olyan nevet látok, amit el sem tudok olvasni. Munka után pedig sötét van kint. Ezt a komorságot a japánok "cuki"-kultusza töri meg. Barbapapás párnák, Actionman-ek, színes, mozgó hátterek.

Tapasztalat: ha egy japán telefonál és már 28-szorra mondja, hogy HI, akkor nem ügyfél iránti határtalan tiszteletét próbálja kifejezni, azzal, hogy megsokszorozza az üdvözlések számát, hanem csupán annyit mond, hogy hai, tehát "igen", azaz érti, amit mondanak neki. Jó tudni.

Eddigi tapasztalataim és olvasmányaim szerint a japánok megkülönböztetetten viselkednek az "ismerősökkel" és az "idegenekkel". Az ismerősökkel nagyon kedvesek, figyelmesek, az idegenekhez semmi közük. Az utcán járkálva észrevettem, hogy meg-megnéznek. De amikor összeér a tekintünk, és az enyém általában vidám (mert, hát ennyi mókás figurát ritkán lát az ember!), ők komoran elkapják a fejüket. Biztos, megtanulták gyerekkorrukban, hogy nem szabad megbámulni a fehér majmokat. Már nekem is meglepő néha, hogy megszokottól eltérő arc néz vissza a tükörből.

Vannak más érdekes szokások. Először akkor lepődtem meg, amikor kihoztak nekem egy tál levest benne két pálcikával! Na erre, gyorsan végigpörgettem magamban mindent, ami fizikból valaha is tanultam, de a feladat megoldhatatlannak bizonyult. Hírtelen megérteni véltem, miért is olyan soványak a japánok. Ekkor a tányér mögül előbukkant egy porcelánkanál. Megkönnyebbültem, de a pálcikák látványa továbbra sem hagyott nyugodni. A tanácstalanságomban rájöttem, hogy ennél ideálisabb pillanat nem lesz arra, hogy megnézzem az étterem belső díszítését - reménykedve abban, hogy valaki el kezd végre enni.

A procedúra a következőképp zajlik: a kanalat a balkézbe, ezzel lapátolhatod a szádba a levet, a pálcikával a jobb kezedben, pedig tessék szépen mindent szádba tenni, amit csak bírsz. Általában a jó hosszú tésztászálakat a végüknél fogva a szájukba teszik, majd szakaszosan, újabb fogásokkal, a tésztán lefelé haladva a szájukba kerül az egész köteg. Kicsit olyan, mint a kötélmászás fejjel lefelé. Óvatosan csak! Kellemetlen élmény pont akkor kiesni a pálcikafogás művészetéből, amikor egy maréknyi vastag 30 centis tésztaköteg lóg ki a szádból. Másodszor már egyből le is vettem a fehér pulóvert, amit megláttam, hogy mi következik.

A japán férfiak ezt ráadásul olyan iszonyatos erejű szürcsöléssel kísérik, hogy ha erre fény derülne, a TV Shop egyből panaszt tenne a Versenyhivatalnál a porszívóeladások drasztikus visszaesése miatt. Ehhez hozzá jön a szipogásuk, mert orrot fújni nem illik mindenki előtt. Ezek mellett a török -azon kívül, hogy soha nem fog a híd alá kerülni egy "szappanra vertem el a pénzem" táblával- előszeretettel csámcsog is. Végül a képet az teszi teljessé, hogy -mivel jóétvágyat nem tud japánul kívánni-, inkább elmondja mindig, hogy a curry-s csirke ötször kényszerítette a wc-re az első napon. A Stahl Juci sem kívánhatna magának jobb bevezetőt.

A héten vidám dolgok következnek. Holnap japánóra, majd csütörtökön kiszedik a cérnákat a fejemből. Na már csak egy tű kéne és végre felvarrhatnám a leszakadt gombom is. (Ja, akinek nem mondtam: az utolsó magyar bulimon fejbe vágtak párszor és kicsit összevarrták a mielőtt eljöttem). És végül pénteken japán halloween party!