Ilyennek tűnnek a japánok

Az érkezésem után eleinte állandóan azon járt az agyam, hogy nehogy eltévedjek, otthagyjanak a biztonságot megtestesítő többeik vagy esetleg elhagyjam valami fontos papírom. Ez nem meglepő egy olyan helyen, ahol amellett hogy se beszélni vagy olvasni nem tud az ember, még elképzelése sincs arról, hogy az egymás mellé dobált harcmincmilló ágy közül vajon melyik irányban érdemes elkezdeni keresni a sajátját.

Később, hogy szereztem térképeket, némi helyismeretet, és rájöttem az "elnézést" szónak és a gátlástalan activity-zésnek a varázserejére, változott a kép. Cél: rendezkedjünk be, szerezzünk új ismerősöket. Egy jó tételnek tűnik, hogy az AIESEC-es gyakornokok és általában véve a külföldiek összetartanak, de a valóság ennél árnyaltabb. Nehezen tudnám elképzelni ugyanis, hogy a 250000 tokiói külföldi nap mint nap együtt tolja le a fröccsöket a kisvendéglőkben (ha egyáltalán tudják, hogy mik azok). Ha belevesszük, hogy ezeknek az embereknek 90%-a kínai, fülöp-szigeteki és koreai, még mindig elég nagy asztalt kellene foglalni, hogy mindenki, aki egy kicsit jobban hasonlít rám le tudjon ülni. Bár időnként elkapom néhány europid embernek a "tudom, mi jár a fejedben" tekintét az utcákon.

A japánokkal is lehet barátkozni. Ezzel kapcsolatban a következőket tapasztaltam és hallottam: Az öreg japánokkal előfordulhat, hogy lenéznek, csupán a rasszod miatt. Viszont a középkorú generáció a második világháborús amerikai megszállás környékén nőtt fel, így az ő világképük más. Ők egy a fehéremberek által legyőzött nemzet gyermekei. Bámulatos módon nem megutálták a fehéreket, hanem példaképpé léptették elő őket. Ezt csak erősítette a nyugatról beáramló média, amely a boldog családokat, nagy házakat és gazdagságot állította szembe a Japánban megszokott kemény társadalmi elvárások, kis lakások és a szétvert ország valóságával.

A legújabb generáció ismét más. Közülük sokan már idegennek érzik a saját korábbi kulturájukat. Globalizálódnak, átveszik a nyugati szokásokat, ügyesen és gyorsan beleépítenek mindent a saját kulturájukba, amit érdemes. Mindezek fényében, mielőtt bármilyen ítéletek születnének erről az egészről, érdemes belegondolni abba, hogy mit is jelent az, hogy "magyar vagyok". Ha ezt túl könnyen megválaszoltuk, akkor el lehet gondolkodni a következő mondat befejezésén is: "To be Hungarian is..."

Tapasztalataim szerint a japánok kedvesek és udvariasak, de a túlzottan elmélyülő emberi kapcsolatokért meg kell dolgozni. Számítani lehet arra, ha valakinek mondasz valami, akkor az egész kis közösség ezen fog töprengeni igen csak hamar. Ehhez hozzájön még a sajátos közvetett, udvarisakodó stílusuk (amely a nyelvükben és gondolkodásukban is meghatározó). A recepthez már csak egy-két marék kulturális különbséget és fél liter nyelvi nehézséget kell hozzáadni, és teljesen készen vagyunk. Szerencsére vannak kevesek, akik az - én kulturám szerinti - őszinteség és megbízhatóság mércéjén egész jól állnak mindezek ellenére.

Másfél hónap után - a berendezkedést letudván - eljutottam oda, hogy tudom, hogy nem értem őket. Olvashatok róluk, beszélhetek tapasztaltabb Japán-felfedezőkkel és nagy kerek szemmek figyelhetem minden mozdulatukat. Apránként tisztul a kép...