Kirándulás és kultúra

A legutolsó - mondatokat is tartalmazó - bejegyzésem egy nagy pénzügyi rejtvénnyel ért véget. Szerencsére némi információt gyűjtve sikerült megtalálnom a lejobb megoldást. Ezzel le is zártam magamba az efféle gondterhelt töprengést, és benneteket sem untatlak a részletekkel (azokat az idősebb olvasóimat, akiket nem ismerném, megkínálom majd egy tál cseresznyével, a tiszteletlenségem kompenzálása végett).

November 12-e van, Az összes tokiói aiesec csoport nemzetközi sport fesztiválján járunk (aiesec - ejtsd: a diákszervezet, amely megszervezte a gyakorlatot). Egy sportpályán 100 japán egyetemista sorokban és oszlopokban rendeződve áll. Bemelegítő tornát csinálunk. Nem is árt, mert sikerült az összes japánnal szemben nekem egyedül rövidnadrágban megjelennem. Valahogy a november meg a sport nálam egy terem képzetét indukálta a fejemben. A torna nem túl komoly ugyan, de mégis szabályos alakzatban, egyszerre és vezényszóra csináljuk. Ok-ok, ők így szokták, de különben is... mi ez már, hogy pont egy sportnapra gyűlnek össze az egyetemisták? Csapolt sört se látok sehol! A kulturális sokk élesen hasít át a tudatomon.

A nap némi sporttal és sok játékkal - fogócska, zsákban futás, lovacskázós bírkózás, stb... - telik el. Gyerekesnek mondaná egy magát komolyan vevő büszke fehérember, de szerintem lehetett élvezni. Egy újabb fejezet a pokemon-kultusz megértéséhez kipipálva.

- Pénteken buli lesz a cégnél, jó lenne, ha jönnétek! - írja nekem msn-en a hátam mögött másfél méterre ülő lány. A beszélgetés perceken keresztül folytatódik. Az effajta XXI. századi kommunikációs formának az az előnye, hogy hátrafordulva szinte a jövőből kap az ember egy sneak preview-t, ha lelesi, hogy mit ír neki éppen a másik. Arra persze vigyázni kell, hogy ne hajolj túl közel, mert ahogy más kezéből az újságot, így másvalaki monitorját sem illik elolvasni.

A kommunkációs reformhoz hozzátartozik a cégnél az is, hogy minden munkatársnak kötelező blogot írnia. Én már kaptam is felszólítást, hogy gyakrabban írjak, mert a többiek szeretnének többet tudni rólunk. Ez meglepő egy olyan helyen, ahol soha senki nem szól hozzád, csak ha muszáj... Ha valakit érdekel egy kényszervallatás eredménye, itt megtalálhatja Ozanét és az enyém: rozikante.blogspot.com es tamasintokyo.blogspot.com.

Az intimségével ellentétben a pénteki bulizós meghívás erdedménytelenül záródik. Ennek az az oka, hogy az aiesec meghívott aznapra egy Alumni (régi aiesec-esek) Party-ra. A bárba belépve hideg zuhanyként ér a felismerés, hogy ez a buli nem arról fog szólni, hogy a harmincas évek végén járó régi tagok azzal próbálják a fiatalságukat igazolni, hogy megpróbálnak minket az asztal alá inni. A kép drámaian fest: egy tucat öreg feketeöltönyös japán úr egymással beszélget, miközben a fiatal aiesec tagok tisztelettudóan állva várják az érkezőket. Felmerül benne az alul öltözöttség gyanuja, miután észreveszem, hogy mai napot a sárga farmerommal szándékoztam kitüntetni. Enyhítő körülményként felhozhatom, hogy volt bennem annyi kitartás, hogy vasaljak reggel, így egy inget betudhatok jó pontként. Bár sejtem, hogy nem csak a ruhám fog feltűnést okozni.

Egy asztalhoz leültetnek, ahol meglepően az üdvözölés angol nyelvű és kéznyújtás követi. Pár szó beszélgetés után az egyik úr németül szólít meg. Egy jó egyórás német nyelvű beszélgetés következik az ő korábbi aiesec-es és németországi élményeiről. Nem akarom elhinni, hogy ez a szituáció létezik! Az este jó hangulatban zajlódik. Jó lehet ennyi idő után visszaemlékezni a régi barátokkal a közös élményekre.

Vasárnap kirándulni voltam két magyar sráccal: Andrist az egyetemen ismertem még meg, Zolit pedig itt. Annak ellenére, hogy Andrissal sem beszéltem korábban sokat, érezhetően kialakult egy egyedi légkör, amelyet külföldiekkel nem tapasztaltam még. Úgy tűnik mégis csak van gyakorlati értéke annak, amit csak anyanyelvnek és kultúrának nevezünk. Egész nap hegyet másztunk, sikerült a Fujit is megnéznünk. Az estét egy hagyományos japán forró fürdővel zártuk. Az Alumni Party-t ellensúlyozva itt viszont azt tapasztaltuk többször, hogy nem sokkal azután, hogy beültünk a medencébe a japánok előszeretettel otthagytak bennünket. Rasszizmus? Le nem köptek minket végülis. A mai fejezetet egy ezzel kapcsolatos kérdéssel zárom: Otthon vajon mi történne, ha a fürdőzök közé hírtelen beülne három meztelen kenyai és rázendítenének valami kattogós nyelvre?

Újabb képek: