Nyelv és tánc

Most már semmi sem állíthat meg!

A tegnapi este folyamán sikerült végre durván negyven japán betűt letolnom a torkomon! Mégegyszer ennyi, és simán olvasom majd a külföldieknek írt lebutított tankönyveket! Értésről szó sincs. Némileg elbizonytalanít, hogy ahhoz, hogy akár egy fűszer nevét is elbírjam olvasni a boltban, még a harmadik abc-re is szükségem lenne - ami kezdő is szinten 2000 kínai mórickarajzból áll- de nem csüggedek.

Büszkén elmondhatom, hogy ma japánórán én számoltam el leggyorsabban egytől tízig! Ki is érdemeltem ezzel a tanári tapsot. A Tomi-titok feltárása nem nehéz: úgy tűnik - ha más nem sok ugyan, de - ennyi haszna volt néhány évi karatézásnak. A sziporkázásom folyatatódott. A japán óra szorgos diákja a követekező párbeszédre figyelhettek fel. A tanárnő kezdte szépen, lassan:

- Én... vagyok... a tanár. Ki... vagyok ... én?
- Én Tamás vagyok.

A tanárnő - betartva a mosolyok birodalmának törvényeit - kedvesen elmondta a választ. Persze én nem érteni japán, csak Ozan hangos röhögése keltett némi gyanút. Sajnos csak az óra végén kaptam meg a párbeszéd tolmácsolt változatát.

A nyelven kívül a kultúrát is nagy erővel - mondhatni, tésztát szűrcsölő japán módjára - szívom magamba. A napokban tanultam egy új táncot is. Ezt elsősorban egy helyi és a külföldi alkotta páros adja elő. Túl sok ritmusérzék nem kell hozzá, elég ha mindenki ismeri a saját országjának a közlekedési rendjét. A tánc következőképp zajlik: egy japán és egy külföldi nehány lépésre megközelíti egymás szemből. Ekkor a jól nevelt idegen jobb oldalról, az őslakos bal oldalról akarja megkerülni a másik. Itt egymással szembeni oldallépések következnek, irányváltás, többszöri ismétlés. Az lépéseket halk morgás kiséri. A táncot - a Kretén Magazin után szabadon - mindenhol csak úgy hívják, hogy "Menj-má-innen-a-fa Szamba".